Emlékezem...

"Meghallgattalak téged a mennydörgésnek rejtekében."-Zsoltárok 81:8

A címben említett igevers sokatmondó volt számomra életem egy nagyon emlékezetes eseményekor. Mivel Isten arra bátorít, hogy másoknak is mondjuk el életünkben elvégzett hatalmas cselekedeteit, szabadításait, ezáltal dicsérve Őt, („Legyen rá gondod, hogy magasztaljad az Ő cselekedetét”-Jób 36:24) az alábbi sorokkal én is ezt szeretném tenni. Amolyan kőrakásnak szánom, amely mellet elhaladva emlékezhetek Isten szabadítására, irántunk való nagy kegyelmére, a Tőle kapott ajándékokra.

Amikor az orvosom titokzatos módon átadott kolléganőjének terhességem 38. hetében, nem értettük miért történhetett ez. Az új orvosnő még inkább a császármetszés választására bátorított, felsorakoztatva előttünk a természetes ikerszülés minden veszélyét. Hazafele utazva férjem és én is csendbe burkolózva gondolkodtunk. Nem értettem mi történt az orvosommal, aki mindeddig vállalta, hogy levezeti a szülést. Veszélyeztetett terhesként havonta jártunk hozzá viszgálatra. Szinte nem hittem el, hogy a szüléshez ilyen közeli időpontban, ennyire nem egyenes módon bocsátott el. Alig sikerült elhessegetni magamtól ezeket a gondolatokat, amikor egy újabb, a jövővel kapcsolatos kérdéskör kezdett el pörögni fejemben: “Hogyan tovább? Hol fogok szülni? Egyáltalán mikor? Hisz ikreket hordva szívem alatt bármikor beindulhat a szülés. Mi a helyes ilyen helyzetben? Bízni Isten szuveranitásában és várni míg beindulnak a fájdalmak majd elindulni a kórházba és lesz ami lesz? De ha mi is száz százalékban felelősek vagyunk, akkor milyen feladatunk van ebben a helyzetben? Közben hazaérkeztünk. Felvonszoltam magam a hálószobánkba és kértem az Urat ezekben a percekben is vegyen szárnyai alá, mint már olyan sokszor tette. Szeretek oda rejtőzni, amikor jönnek a próbák. Ott biztonságban érzem magam. Férjem is feljött és együtt kértük Teremtőnk vezetését és tanácsát mielőtt megbeszéltük volna, hogy mit is fogunk tenni ezután. Isten mindezek közt ott volt...rejtőzve volt ott, de tudott dolgainkról és meghallgatta kéréseinket. Sőt, apró részletekbe menően hallgatta meg és minden kéréseinket felülmúlva teljesítette kívánságainkat.

Már aznap megfogalmazódott bennünk, hogy utazni kellene és minél előbb, mert az idő elég szorosra volt szabava. Egy ismerős anyukát hívtam fel tanácsért, akinek szintén ikrei vannak. Jónak láttuk az általa ajánlott úton indulni. Izgalommal vártuk a Misszió tanácsát és válaszát. Miután a Misszió is helyesnek látta a megoldást, amelyen gondolkodtunk, felhívtuk az ismerősöm által ajánlott orvosnőt. Elvállalt és két nap múlva már utaznunk kellett. Az utazás mókás volt, hisz a kátyúsabb utakon alig negyvennel sétakocsikáztunk, a hatalmas pocakom miatt.

Az orvos tanácsára néhány napot bent kellett feküdnöm a kórházban különböző vizsgálatok elvégzése miatt. Az ultrahangos vizsgálat során úgy találták, hogy a bal oldalt fekvő babának petefészekcisztája van. Mivel a májfunkciós eredményeim nem voltak a legjobbak, a néhány napból két hét lett...azaz a szülésig voltam bent. A kórházban a türelmetlenségemen kívül nem volt különösebb gondom. Nagyon jók voltak a körülmények, felújított kórterem zuhanyzóval, hűtővel. Ám a türelmetlenségem épp elég volt ahhoz, hogy nap mint nap felvegyem a harcot vele, hogy el tudjam fogadni ezt a helyzetet és a szülést s az azzal járó 1001 kérdést Isten kezébe tegyem. Most utólag látom, mennyire kiváltság volt a szülés előtti kórházban eltöltött két hét. Fizikailag kipihenhettem magam, ugyanakkor lelkem is feltöltekezhetett Isten igéjével. Közben készülgettem a kis jövevények fogadására, olvasgatva a velük kapcsolatos hasznos tudnivalókat. Minden nap gyönyörű napsütéses időben sétálhattam a kórház ibolyáktól illatozó parkjában. Hálás voltam a gyakran látogató testvérekért, rokonokért, ismerősökért.

Már egy évesek elmúltak a lányok. Csodálom Isten munkáját, amikor rájuk nézek. Milyen ajándék maga az, hogy létezhetnek. Amikor terhességem nyolcadik hetében, egy éjszaka magas lázzal vitt be férjem a szomszédos város sürgősségi osztályára, élesen hasított belém a tudat, hogy elveszíthetem őket vagy épp a láz terratogén hatása miatt sérülhetnek az akkor fejlődésben levő szervek. Amikor férjem hazamenetel előtt elbúcsúzott, kértem tőle valami olvasnivalót. A Keskeny Út akkori száma volt nála, a címoldalon az alábbi című cikkel: A próbák célja. Elmosolyodtam. Isten tanítani akar. A kórházba való befekvésem után néhány nappal az ultrahangos vizsgálat során az orvos megállapította, hogy egyik magzat elhalófélben van. Olyan nagyon rá voltam utalva Isten segítségére, mert, mint már oly sokszor, most is elvezetett arra az állapotra, hogy megláthassam gyarló emberi voltom, erőtlenségem. Első reakcióként cikáztak az ijesztőbbnél ijesztőbb gondolatok a fejemben. Látszólag a zöldbe burkolózott, kötelességüket végző emberek kezében voltam. Rendeznem kellett gondolataim, hogy ismét megkapaszkodhassak abban a biztos tudatban, hogy Isten ura a helyzetemnek, még ennek a helyzetemnek is. Ugyanakkor ő képes csodát tenni. Kinyítottam a Bibliát és olvastam Isten nyugtató szavait:

„Bizony, Te alkottad veséimet, Te takargattál engem anyám méhében. (...) Nem volt elrejtve Előtted az én csontom, amikor titokban formáltattam és idomíttattam, mintegy a föld mélyében. Látták Szemeid az én alaktalan testemet és könyvedbe ezek mind be voltak írva: a napok is, amelyeken formáltatni fognak, holott egy sem volt még meg közülük.”

(139. Zsoltár: 13, 15, 16)

Két héttel később amikor vérzés miatt kerültem újra kórházba, egy éjszakát töltöttem kétségek közt el, hogy vajon elveszítettem-e őket...és e mennydörgés rejtekében is ott volt az Úr. Akkor az elmémben kavargó gondolatok közt nehéz volt ebbe a biztos tudatba kapaszkodnom. A kórteremben sötétség és csend volt, hisz éjszaka feküdtem be és már mindenki aludt. Pislákoló hittel, gyűrötten nyúltam Bibliámhoz és hálát adtam Istennek amiért ebben a helyzetben is kérhettem, szóljon hozzám. Kikerestem azokat az igehelyeket, amelyekben Krisztus gyógyításairól, halottak feltámasztásáról olvashatunk. Akkor erre volt szükségem. A szolgálatban levő szakorvos nem jött le, noha akkor tőle vártam volna elsőkézből a segítséget, a megnyugtató szavakat. Isten azonban sokkal jobb megnyugtatásról gondoskodott. Személyesen a Teremtőm vigasztalt és bátorított. Letettem a Bibliám és Isten kezébe téve magzatainkat, elaludtam. Másnap amikor a nővér ultrahangos viszgálatra küldött, szívem elszorult. Vajon mi van a magzatokkal? És mielőtt a gondolatok elkaptak volna, az Úr ismét szárnyai alá rejtett. Oltalmat találtam nála és elindultam. Néhány perccel később pattanásig feszülő idegekkel vártam a nyugodt vagy még az éjszakai szolgálatosságot ki nem pihenő orvos válaszát, s ha nem féltem volna a választól, már rég rákérdeztem volna, hogy mondja el, mit lát. „Nos-szólalt meg végre- „ez az egyik magzat szívhanja”.-aztán ismét számomra végtelennek tűnő csend következett. Hallgattam kis szíve kalaplását, s közben az enyém is egyre hevesebben vert. „ És ez a másiké”. Felém fordította a képernyőt és láthattam a 10 hetes apró magzatokat, amint hevesen ide oda ficánkoltak, úszkáltak a magzatvízben. „Mindkettő él! Köszönöm Istenem!”-suttogtam. Közben megérkezett a férjem és együtt adhattunk hálát, amiért Isten újból kegyelmében részesített. „Megpróbáltalak téged a versengések vizeinél, meghallgattalak téged a mennydörgésnek rejtekében.”

Az ezt követő hat hónapban fokozottan figyelnem kellett magamra. Folyamatosan szedtem a méherősítő tablettákat és naponta többször is pihennem kellett, autóban utaznom is tilos volt. Továbbra is harcoltam a magas láz következményeitől való félelemmel.

E próbák által Isten megerősített és közelebb vont magához, szükségem volt támogatására, kegyelmére, szeretetére amikor az előttem álló ismeretlen út félelmei kerítettek hatalmukba. Különös ajéndékként adta a szülés előtti kórházban eltöltött heteket. Bár sajnáltam, hogy 350 km.-re férjemtől lehetetlenné vált, hogy közösen éljük meg gyermekeink születésének élményét. Isten azonban ismét megszégyenített. Puzzleként illettek össze az ezután történő egyre felgyorsuló eseménysorozatok. Gondosan tervezte el mennyei Atyánk még a legapróbb részleteket is.

Társam 15.-én reggel készült indulni hozzám...14.-én éjszaka egy órakor elfojt a magzatvíz. Én pedig azonnal értesítettem őt és már indult is a kb. hat órás útra. Közölték velem, hogy az egyetlen apás vajúdó már foglalt, tehát nem lehet mellettem a férjem, még akkor sem, ha idejében megérkezik. Közben végignéztem egy asszonyka hosszas vajúdását és szülését. Elsírtam magam, amikor már karjaiban tarthatta csecsemőjét. Gondosan betettem egy zsebkendőt a szülészeten kapott rongyos fehér ingembe, legyen kéznél majd, amikor az én gyermekeimet ölelhetem először magamhoz. Teltek az órák... „Próbáljon aludni, nehéz nap vár magára, szüksége lesz arra hogy pihent legyen és erőt gyüjtsön.”-mondta a vidám, fiatal szülésznő. Aludni? Mégcsak lazítani sem tudtam. Folyamatosan ostromoltam Istent kéréseimmel és igyekeztem „prédikálni” magamnak: „Igen, a szülés rendkívül fájdalmas volta büntetés Istentől számunkra, ám Isten gyermeke vagyok, Ő lesz velem, ígérete szerint mellettem lesz.” Kinyítottam a Bibliám és bátorításképp elolvastam újra a 71. Zsoltár 6. versét „Reád támaszkodom születésem óta, anyámnak méhéből Te vontál ki engem.” Közben az apás vajúdó különös módon felszabadult. Miután beköltöztem új szobámba, elnyújtóztam az ágyon. Noha még kora reggel volt, a nap sugarai már megvilágították a kis helyiséget. A nyitott ablakon át vidám madárcsicsergés hallatszott és friss levegő áradt be. Hirtelen minden izgalmam elszállt, hálás voltam Istennek mindazért, amivel már ilyen kora reggel megajándékozott. Néhány perc múlva megérkezett a társam is. Jót mulattunk egymás ruháján. Férjemnek jó pár számmal kisebb méretű, halványzöld, pizsamaszerű öltözete volt. Nekem meg egy térdig érő, hatalmas fehér, itt-ott szakadt ingem. Néhány perc elteltével már nem törődtem sem a napsugarakkal, sem a madárdallal. Az egyre gyakoribb és erősödő fájdalmak során először a bűneset jutott eszembe. Hát ennyire súlyos a bűn Isten szemében...gyakran hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy személyes bűneimmel tulajdonképpen mit is követtem el Teremtőm ellen.

„Ez a nap a maguké.”-szólt mosolyogva a doktornő, miközben bejött és leült az ágyam szélére. Közben újabb fájdalomhullám érkezett. „Tudja”-magyarázta férjemnek-„azt mondják, hogy a szülési fájdalomhoz fogható nincs...talán még a vesekrízis hasonlít hozzá”.

„ ...az asszony megcsalattatva bűnbe esett: mindazáltal megtartatik a gyermekszüléskor, ha megmaradnak a hitben és szeretetben és a szent életben mértékletességgel. (1Tim. 2:14-15) „...mindazáltal megtartatik a gyermekszüléskor, megtartatik a gyermekszüléskor” ismételtem magamban a fájdalmak közt, férjem kezét szorítva. A fájdalommentes percekben hálát adtam Istennek bátorító igéjéért és férjem szerető támogatásáért. Délben az újabb méhnyakvizsgálatkor miután úgy találta a doktornő, hogy elindítható a szülés, hirtelen több ember özönlött be a szülőszobába. Nem tudtam bátorító-e vagy inkább riasztó ez számomra. Első kislányunk megszületése egy órába telt...nekem viszont végtelenségnek tűnt. Miközben hallgattam az orvos utasításait, férjem szavait, hirtelen még szólt hozzám Valaki. „Meghallgattalak téged a mennydörgésnek rejtekében”-és ez az igevers végigkísérte a lányok születését. Csak utólag értettem, miért pont ez és csak ez az igevers jutott eszembe újra meg újra...

Mikor karjaimban tarthattam első gyermekünket, majd öt perccel később láthattam futólag a másodikat is, nem voltak könnyeim, amint azt vártam volna ismerve magam. Néztem a két kis életet és csodáltam Isten szeretetét, mivel bár valóban fájdalommal járt a gyermekszülés de mégis annyi eszközzel bátorított és erősített. Csodáltam hatalmát, látva a két apró, gondosan megformált teremtményt. Csodáltam kegyelmét, amiért érdemtelenül bánt velünk ismét, megtartva úgy babák, mint az én életem.

Néhány órával később, miután újra találkozhattam néhány percre az inkubátorból kivett kislányaimmal, fáradtan, ám boldogan nyúltam el az ágyon. Valahogy úgy éreztem, életem egy fejezetének vége, mely harcainak hevében elmondott imák meghallagtásra találtak. Hálás voltam és nem gondolkodva életem következő fejezetén, ismét Isten szárnyai alá rejtőzve elaludtam.