Édes kisfiam...

Istentisztelet után

"Kis" családunk

...bárcsak mindig megmaradna ez a jókedv egyre növekvő:) családunkban

Istentisztelet előtt

A lányok örültek a kis családtagnak...nem irigykednek, nem féltékenykednek.

Hat naposan

Idősek és fiatalok...mindannyian élvezik a lobikókát. :) Köszi Petra!!!

Izsák fiunk

Isten kegyeleme, hogy újra egy ép, egészséges gyermekkel ajándékozott meg és megőrzött mindannyiunkat. Áldott legyen a neve.

Izsák nagy és erős gyermek. Már két és fél hetesen emelgette a fejét, amikor hasra fektettük. Öt hetesen pedig hasáról a hátára fordult. Ügyesen alszik...a Gary Ezzo által irt Babywise tanácsait követve valóban több eredményt érünk el...és pihentebbek vagyunk.

Sok időm nincs egyébre, csak a gyerekekre, meg az itthoni teendőimre, de örömmel teszem és amikor fáradt vagyok is igyekszem emlékeztetni magam Isten irántunk tanúsitott kegyelmére valamint buzditani magam a hálaadásra.

Újra itthon

két hónapi távollét után. Amikor itthonról Székelykeresztúrra indultunk, az autóból egy utolsó pillantást vetettem otthonunkra...vajon visszahoz-e bennünket az Úr egészségesen, mindannyiunkat?

A szüleimnél töltött idő várakozással telve telt el. Napközben a lányokkal való foglalkozás kötött le. Tanultunk, játszottunk, sétáltunk. Tudtam, hogy páratlan lehetőség volt számunkra és igyekeztem kihasználni. Közben minden nap készenlétben álltam...hátha ma megszületik kisfiunk...A szülés ideje pedig nem akart elérkezni, a pocakom pedig rohamosan nőtt...és hát a szüléstől való félelem igyekezett hatalmába keríteni. Olyan jó, hogy Istenre helyezhettem terheim rendszeresen. Persze nem múlta idejét a szülés...csak én reménykedtem, hogy a 4o. hét előtt karjaimban tarthatom kisfiam.

Szeptember 19.-re voltam kiírva. És hát elérkezett az a pillanat, amit nem vártam. 2o.-án reggel be kellett feküdnöm a kórházba. Nehéz volt elválnom kislányaimtól. Kegyelem volt, hogy nem kellett sokáig várakoznom. 21.-én délután 16.4o órakor megszületett Izsák fiunk. A vajúdás gyors volt, a szülés fájdalmas...Izsák 55 cm hosszú, 385o kg súllyal született. Bár apás szülésre készültünk, a férjem ezúttal nem lehetett velem...gyakran voltak kontrakcióim az utolsó hónapokban és hát nem húztam meg eléggé a vészharangot:), amikor felhívtam a férjem.

A kisfiunk megszületése után mintha minden teher leesett volna rólam...mégiscsak voltak rajtam terhek, pedig hát Isten arra bátorít, hogy vessük Rá minden terhünket. Tudtam, hogy nem érdemlem, nem érdemeljük meg azt, hogy minden rendben legyen, hogy egészséges gyermekünk szülessen.

Boldog voltam, hogy Isten ismét kegyelmében részesített. Áldott legyen az Ő neve!

A kórházban igyekeztem a Bababölcs (Babywise) tanácsait alkalmazni. Harmadik nap már a kisfiunk szopizás után egy keveset nézelődött, majd önállóan elaludt. Éjszakánként is jól pihentünk. A pontos órákhoz kötött szoptatás tehát sokkal jobb, mint az igény szerinti (ez utóbbit a lányoknál alkalmaztuk jó pár hónapon át). Isten a rend Istene.

Szeretünk téged, mama! De olyan nehéz engedelmeskedni neki! Különösen Anna használja ki azt az időt, amikor mamával van, azaz mindent megenged magának! Ezért nem is igazán bízhattam senkire a lányokat, ameddig otthon voltunk. A két kis forgószélnek kell a "gyeplő".

Hiába...még mindig a férjem az egyedüli komoly ember a családban:)

Egy hónap otthon

2011 június 26-án érkeztünk haza szüleimhez. Az események nem úgy kezdődtek, ahogy elterveztem, de hát minden jó, ha a vége jó:) Nem sokat aludtam éjszakánként. Nem tudom a kavargó gondolataim miatt volt-e ez az álmatlanság vagy az álmatlanságom miatt jöttek a gondolatok. A növekvő pocakomra azonban mindent rá lehet fogni...még az álmatlan éjszakáimat is.
A 3o. héten voltunk ultrahangos vizsgálaton, amikor megerősítették, hogy fiúmagzatot hordok szívem alatt. Hála Istennek egyebet is renben találtak. Sajnos ez nem ment fel a néha-néha rámtörő aggodalmaktól: vajon egészséges lesz-e úgy mentálisan, mint fizikailag? Vajon szűlés közben nem lesz-e valami komplikáció? Egyáltalán hol fogok nszűlni és mikor? No, hát jó, hogy mindezt le lehet tenni Isten kezébe és aztán kezdőthet egy újabb felhőtlen, aggódásmentes periódus.
Szüleimnél a főzés az anyukám feladata volt, így több időm volt a lányokkal. Rengeteget olvastunk, játszottunk, festettünk, rajzoltunk, sétáltunk, hintáztunk, homokoztunk. Naponta többször is olvastam fel nekik. A zárba illő kulcs valamint a Beautiful Stories for Children c. könyvekből válogattam keresztyén történeteket. Ezenkívül ripityára olvastuk Marék Veronika Kippkoppról írott történeteit, kis meséket a Gőgös Gúnár Gedeon c. könyvből, Alfonz, a kis vakond történetei továbbra is kedvenc maradt.
Amikor időm volt olvasgattam a meglepően hasznos Fegyelmezz! Megéri! C. könyvet Dr. James Dobsontól. Kezdetben nagyon kerülgettem ezt a könyvet. Azt hiszem más címet adnék ennek a nagyon jó könyvnek. Kellemesen csalódtam, ugyanis nagyon jó, gyakorlatias módszereket ad a gyermekekkel való bánás különböző helyzeteire. A A gyerekszív pásztorolása c. Tedd Tripp által írott valamint a Ross Campell Életre szóló ajándék c. könyvekkel párhuzamban használva igazán hasznos könyv.
Belelapoztam az Óvónők kézikönyve c. könyvbe és itt is meglepően sok jó ötletre találtam. Esténként, Bibliaolvasás után elolvastam egy-egy fejezetet C.H.Spurgeon Üdvösség Isten ingyen kegyelméből c. könyvből.
Ottlétünk első heteiben elég gyakran volt esős idő, de tanulgattunk a lányokkal együtt ennek is örülni és maximálisan kihasználni annak előnyeit. Esőben is kivittem őket, beöltöztettem esőnadrágba, esőkabátba és gumicsizmába...aztán megengedtem nekik, hogy tapicskoljanak sárban, vízben. Hát persze, hogy élvezték! S így a szürke napok is örömtelibbé váltak mindannyiunk számára.

A lányoknak nagy élmény volt a keresztúri Múzeum állatait megnézni (kértem egy széket, arra álltak fel és hosszú ideig bámulták a hazánkban élő kitömött állatokat). A marosvásárhelyi állatkert meglátogatása azért izgalmasabb volt. Igaz, amire elérkeztünk az exotikusabb állatokhoz már jó meleg volt, úgyhogy a lányok is már fáradni kezdtek, az állatokból pedig egy zöld fű közt vagy épp egy fán levő csík látszott. Közben Rebekával ortopédushoz voltunk, ugyanis bokasüllyedése van. Tornáztatnia kell lábacskáit és speciális talpbetétet kell viselnie.

Élvezték a Molnár Zsuzsikával való locsizást az udvaron, ám amint az idő telt a két kisasszony kezdett kicsusszanni a kezemből. A sok új játék, élmény egészen kipenderítette őket a sodrukból. Pedig hát hála Istennek az utóbbi időben kezdjük learatni a biblikus, Isten általi fegyelmezés gyümölcseit.
Hát így telt a nyár első fele. Én közben számolgattam a napokat, hogy mikor találkozhatok újra a férjemmel...no meg a heteket, hogy mennyi idő múlva találkozom először kisfiunkkal. A szűlés gondolata elég gyakran félelemmel tölt el...azért fájdalmas dolog...de reménykedem!

Július 26-án éjszaka érkeztünk haza. Így most igyekszem ismét itthon állni a sarat. Kegyelem, hogy a kálciumhiány okozta végtagzsibbadások, meg a magnéziumhiány okozta lábikragörcsökön no meg a fáradékonyságon kívül nincs problémám. Olyan öreges tempóban, de elvégzem a rám háruló feladatokat. A délelőtti pörgés után már alig várom a pihenőt. (9-1o h. játszótér, 1o-11 h. az ebéd előkészítése, Bibliafoglalkozás no meg még tanulunk ezt+azt, 11-12 h. főzés, 12 h ebéd, 13 h. alvás. )

Néha bosszankodom a gyakori eső, meg a borús idő miatt, ám amikor jól belegondolok, akkor látom, hogy tulajdonképpen ez áldás számomra. Ebben a pocakos periódusban nagyon kényelmetlen lenne az a tikkasztó kánikula. Isten jobban tudja mire van szükségünk.

IMAKÉRÉS

Június 12-én reggel Ion bácsit, Moanta Katalin férjét kórházba szállitották. Miután megállapitották, hogy szivinfarktusa volt, a Petrozsényi kórházba került. Hála az Úrnak itt stabilizálódott a helyzete. 21-én Petrozsényból Marosvásárhelyre küldték.

Kérünk imádkozzatok Ion bácsi gyógyulásáért, az orvosoknak bölcsességért valamint Kati néniért.

Evangélizáció, Úrvacsoraosztás és közös ebéd...képekben

Előkészületek

Evangélizációs alkalmakra és Úrvacsoraosztásra, majd közös ebédre készültünk. A tagok, szimpatizánsok nagy buzgalommal, teljes erőbedobással álltak a feladatok mellé. Takaritottak, finom kekszeket sütöttek az evangélizációs alkalmakra, ebédre hivták a vendégeket, még az itteni reggelihez, vacsorához is készitettek finomságokat, elkészitették a közös ebédet és finom sütik kerültek az asztalra. Mivel az evangélizációt megelőző napon megérkezett édasanyám, igy én is inkább részt tudtam venni a közös tevékenységek végzésében.

Kertünk

Férjem és a Kacsó házaspár segitségével hála az Úrnak ebben az évben az évben is lett egy kis veteményesünk. A lányokkal nem igazán tudok gyomlálni. Általában ők is szeretnének segiteni....aztán kigyomlálják a gyomok közül a salátát, sárgarépát és amikor evickélnek ki az ágyás közül, megtörténik, hogy úgy lecsüccsennek, hogy néhány hagyma bánja meg.
Az alábbi retek volt kertünk legnagyobbika.

Evangélizációs alkalmak

Román és magyar nyelvű evangélizációs alkalmakra készülünk június 9-11 között. 12-én Úrvacsoraosztásra valamint ezt követően egy közös ebédre. A Szász család látogat el hozzánk Kolozsvárról.

A tagok, szimpatizánsok lelkes segítsége most is tapasztalható. Buzgón imádkoznak az elkövetkezendő alkalmakért, pecsételgetik az értékes tartalmú könyveket, szórólapokat. A takarítás, főzés jövő héten vár ránk. Az Úr legyen kegyelmes hozzánk, hogy el tudjuk végezni a szükséges feladatokat.

A gyülekezeti ház tetejének "restaurálása"

Mivel a gyülekezeti ház tetejéről a tegolákat rendszeresen tépázta a szél, április végén Páll Tamás, Kovács Ferenc és ....Balázs ellátogattak hozzánk, hogy elvégezzék a szükséges munkálatokat. Balázs és Ferenc a háztetőn levő tegolákat „égették” valamilyen speciális technikával (hogy mit el nem kell végeznie egy presbiternek! Pál apostol sátorkészitése jutott eszembe, amikor megpillantottam Ferencet a háztetőn...azt hiszem azért a sátorkészités kevésbé veszélyes feladat, mint a háztetőn macska módjára mászkálniJ) Tamás bácsi jóvoltának és szakértelmének köszönhetően végre megszűnt az emeleti mosdó kellemetlen szaga, amely rendszeresen átszivárgott a mosdó melletti gyermekszobába. Kati néni és Klári néni főzték az ebédet. Ion bácsi is segitkezett a munkálatokban.

Május ötödikén ultrahangos vizsgálaton voltunk Székelyudvarhelyen. A nőgyógyász most is a szokásos kedvességgel, mókásáággal fogadott. Amint nézegette a kis magzatot, elnevette magát: -Á, a trónörökös. Tudják...vagy nem tudják?

Hát még nem tudtuk. Aztán az orvosnő megmutatta, hogy mit is kell látnunk...Szóval Isten fiúmagzattal ajándékozott meg. Ez különös. Természetesen mi éppen olyan szeretettel és örömmel fogadtuk volna azt a hirt is, hogy kislány a legfrisebb Zólya. De mégis van egy kis különös számunkra abban, hogy a két lány után kisfiú érkezik. Persze még van egy jó futamnyi a szülésig...Remélem Isten kegyelme továbbra is őrizni fogja a Pocaklakót szeptemberig...majd tovább is idekinnt.

Placenta nem maradt bennt, amint azt itt a Zsil völgyén vélték látni. A magzat feje sem kisebb a kelleténél. A nőgyógyász mindent rendben talált...természetesen hozzátette:

-Azt nem tudjuk biztosra mondani, hogy egészséges lesz.

A szüleimnél eltöltött kevés időre az időjósok sok csapadékot jósoltak. Isten azonban különös módon áldotta meg az ottlétünket. Szép napsütéses napok voltak...ismét kegyelem.

A vizsgálatról hazafele találkoztam egy volt kolleganőmmel, akinek fia tanitványom volt...és az idén ballag. Röpülnek az évek. Még mindig kedves számomra Siménfalva és az ottani ismerőseim.

Szeretteim

Nagyiékkal mindig jó...még nekem is!
Vajon ki élvezi jobban:)


A lányok elragadtatva hallgatták unokatesójuk produkcióit.



A néhány hónappal ezelőtt még félénk Rebeka most szivesen ült bátyám ölében. Megkedvelték, hisz valahányszor találkoznak, mindig bohóckodik.


A sógórnőm született pedagógus! Bármilyen fáradt is legyen, a lányoknak mondókázik, szaval, énekel, rajzol...és örömmel hallgatom bölcs tanácsait a lányokkal való foglalkozással kapcsolatosan. Ha minden pedagógus ilyen lelkes és felkészült lenne, öröm lenne a tanulás!

Stephanotis Floribunda

Január óta nyílik a 2. házassági évfordulónkra kapott Stephanotis Floribunda virágom (egy kedves testvér szerint PityuvirágJ). Amikor kaptam férjemtől, tele volt virágokkal. Aztán szünetelt januárig. Most ismét tele van új hajtásokkal, bimbókkal. Hamarosan itt a 3. házassági évfordulónk. Már a tavaly, amikor az év elején írtam be a falinaptárunkba a fontos eseményeket május 1o.-hez ezt írtam: 3. házassági évfordulónk. A férjem amikor meglátta, elnevette magát. Csak a második, kedvesem. Tényleg? Hát ennyi minden történt velünk két év alatt?-kérdeztem tőle.

Március első hetében

Úrvacsoraosztásra készültünk. Vártuk a Simon családot Sepsziszentgyörgyről és Zsigmond Lacit Temesvárról. Én nem voltam valami jól, de kaptam elég erőt -no és segítséget-a feladatok végzéséhez, kegyelemből. A gyülekezetből mindenki alaposan kivette a részét a feladatok végzésében-nekem is van mit tanulnom az önzetlen segítségadás területén a testvérektől. Néha gondolkodom, mikor tudok majd másokért is tenni, vagy többet tenni...de mindennek eljön a maga ideje-mondogatja a férjem. Most a gyermekek kötik le időm és energiám jó részét, és ez így van rendjén.

Az Úrvacsoraosztás után délutáni Biblia óra volt és már négy órakor mentek is el a vendégek. Mivel továbbra is eléggé gyengélkedtem nem terveztem egyebet a következő napra, mint a gyermekekkel való szokásos foglalkozást és a vendégek ágyneműinek lehúzását, mosását. Vártam már a közelgő ultrahangos vizsgálatot, amikor többet megtudhatok a pocakomban levő kis életről. Terhességem tizenharmadik hetében voltam már akkor. Hála az Úrnak rendben találtak nála mindent, ami most még látható volt. Az orrcsont látható volt, az áll, a végtagok a kéz-, valamint lábújjak is szépen ki voltak formálódva. Szíve hevesen kalapált. A kis teremtmény nagyon virgonc volt: forgott, rugdalózott, nyújtózkodott. Az orvos a méhben egy kis méhlepénydarabkát vélt látni, ám a terheskönyvben erről, ennek méretéről nem írtak semmit be. Nem akarok orvosokban bízni...mindig Asa király jut eszembe...Szóval tudom, hogy elsődlegesen nem orvosok kezében vagyok, mégis kívánkozom Székelyudvarhelyre, ahhoz a nőgyógyászhoz, aki terhességem utolsó két hetében elvállalt és levezette a szülést. Legszívesebben most is ott szülnék. No de addig még van idő. Néha azt érzem, hogy valamit nekem is tennem kellene...aztán rádöbbenek, hogy most még csak várnom kell, türelemmel, hogy Isten munkálkodjon...formálja titokban magzatunk.

Hát ezek történtek mostanában errefele. Isten kegyelme mint mindig, most is lenyűgöz. Hálás vagyok Neki amiért ilyen féltő szeretettel vezet és gondoskodik rólunk.

Emlékezem...

"Meghallgattalak téged a mennydörgésnek rejtekében."-Zsoltárok 81:8

A címben említett igevers sokatmondó volt számomra életem egy nagyon emlékezetes eseményekor. Mivel Isten arra bátorít, hogy másoknak is mondjuk el életünkben elvégzett hatalmas cselekedeteit, szabadításait, ezáltal dicsérve Őt, („Legyen rá gondod, hogy magasztaljad az Ő cselekedetét”-Jób 36:24) az alábbi sorokkal én is ezt szeretném tenni. Amolyan kőrakásnak szánom, amely mellet elhaladva emlékezhetek Isten szabadítására, irántunk való nagy kegyelmére, a Tőle kapott ajándékokra.

Amikor az orvosom titokzatos módon átadott kolléganőjének terhességem 38. hetében, nem értettük miért történhetett ez. Az új orvosnő még inkább a császármetszés választására bátorított, felsorakoztatva előttünk a természetes ikerszülés minden veszélyét. Hazafele utazva férjem és én is csendbe burkolózva gondolkodtunk. Nem értettem mi történt az orvosommal, aki mindeddig vállalta, hogy levezeti a szülést. Veszélyeztetett terhesként havonta jártunk hozzá viszgálatra. Szinte nem hittem el, hogy a szüléshez ilyen közeli időpontban, ennyire nem egyenes módon bocsátott el. Alig sikerült elhessegetni magamtól ezeket a gondolatokat, amikor egy újabb, a jövővel kapcsolatos kérdéskör kezdett el pörögni fejemben: “Hogyan tovább? Hol fogok szülni? Egyáltalán mikor? Hisz ikreket hordva szívem alatt bármikor beindulhat a szülés. Mi a helyes ilyen helyzetben? Bízni Isten szuveranitásában és várni míg beindulnak a fájdalmak majd elindulni a kórházba és lesz ami lesz? De ha mi is száz százalékban felelősek vagyunk, akkor milyen feladatunk van ebben a helyzetben? Közben hazaérkeztünk. Felvonszoltam magam a hálószobánkba és kértem az Urat ezekben a percekben is vegyen szárnyai alá, mint már olyan sokszor tette. Szeretek oda rejtőzni, amikor jönnek a próbák. Ott biztonságban érzem magam. Férjem is feljött és együtt kértük Teremtőnk vezetését és tanácsát mielőtt megbeszéltük volna, hogy mit is fogunk tenni ezután. Isten mindezek közt ott volt...rejtőzve volt ott, de tudott dolgainkról és meghallgatta kéréseinket. Sőt, apró részletekbe menően hallgatta meg és minden kéréseinket felülmúlva teljesítette kívánságainkat.

Már aznap megfogalmazódott bennünk, hogy utazni kellene és minél előbb, mert az idő elég szorosra volt szabava. Egy ismerős anyukát hívtam fel tanácsért, akinek szintén ikrei vannak. Jónak láttuk az általa ajánlott úton indulni. Izgalommal vártuk a Misszió tanácsát és válaszát. Miután a Misszió is helyesnek látta a megoldást, amelyen gondolkodtunk, felhívtuk az ismerősöm által ajánlott orvosnőt. Elvállalt és két nap múlva már utaznunk kellett. Az utazás mókás volt, hisz a kátyúsabb utakon alig negyvennel sétakocsikáztunk, a hatalmas pocakom miatt.

Az orvos tanácsára néhány napot bent kellett feküdnöm a kórházban különböző vizsgálatok elvégzése miatt. Az ultrahangos vizsgálat során úgy találták, hogy a bal oldalt fekvő babának petefészekcisztája van. Mivel a májfunkciós eredményeim nem voltak a legjobbak, a néhány napból két hét lett...azaz a szülésig voltam bent. A kórházban a türelmetlenségemen kívül nem volt különösebb gondom. Nagyon jók voltak a körülmények, felújított kórterem zuhanyzóval, hűtővel. Ám a türelmetlenségem épp elég volt ahhoz, hogy nap mint nap felvegyem a harcot vele, hogy el tudjam fogadni ezt a helyzetet és a szülést s az azzal járó 1001 kérdést Isten kezébe tegyem. Most utólag látom, mennyire kiváltság volt a szülés előtti kórházban eltöltött két hét. Fizikailag kipihenhettem magam, ugyanakkor lelkem is feltöltekezhetett Isten igéjével. Közben készülgettem a kis jövevények fogadására, olvasgatva a velük kapcsolatos hasznos tudnivalókat. Minden nap gyönyörű napsütéses időben sétálhattam a kórház ibolyáktól illatozó parkjában. Hálás voltam a gyakran látogató testvérekért, rokonokért, ismerősökért.

Már egy évesek elmúltak a lányok. Csodálom Isten munkáját, amikor rájuk nézek. Milyen ajándék maga az, hogy létezhetnek. Amikor terhességem nyolcadik hetében, egy éjszaka magas lázzal vitt be férjem a szomszédos város sürgősségi osztályára, élesen hasított belém a tudat, hogy elveszíthetem őket vagy épp a láz terratogén hatása miatt sérülhetnek az akkor fejlődésben levő szervek. Amikor férjem hazamenetel előtt elbúcsúzott, kértem tőle valami olvasnivalót. A Keskeny Út akkori száma volt nála, a címoldalon az alábbi című cikkel: A próbák célja. Elmosolyodtam. Isten tanítani akar. A kórházba való befekvésem után néhány nappal az ultrahangos vizsgálat során az orvos megállapította, hogy egyik magzat elhalófélben van. Olyan nagyon rá voltam utalva Isten segítségére, mert, mint már oly sokszor, most is elvezetett arra az állapotra, hogy megláthassam gyarló emberi voltom, erőtlenségem. Első reakcióként cikáztak az ijesztőbbnél ijesztőbb gondolatok a fejemben. Látszólag a zöldbe burkolózott, kötelességüket végző emberek kezében voltam. Rendeznem kellett gondolataim, hogy ismét megkapaszkodhassak abban a biztos tudatban, hogy Isten ura a helyzetemnek, még ennek a helyzetemnek is. Ugyanakkor ő képes csodát tenni. Kinyítottam a Bibliát és olvastam Isten nyugtató szavait:

„Bizony, Te alkottad veséimet, Te takargattál engem anyám méhében. (...) Nem volt elrejtve Előtted az én csontom, amikor titokban formáltattam és idomíttattam, mintegy a föld mélyében. Látták Szemeid az én alaktalan testemet és könyvedbe ezek mind be voltak írva: a napok is, amelyeken formáltatni fognak, holott egy sem volt még meg közülük.”

(139. Zsoltár: 13, 15, 16)

Két héttel később amikor vérzés miatt kerültem újra kórházba, egy éjszakát töltöttem kétségek közt el, hogy vajon elveszítettem-e őket...és e mennydörgés rejtekében is ott volt az Úr. Akkor az elmémben kavargó gondolatok közt nehéz volt ebbe a biztos tudatba kapaszkodnom. A kórteremben sötétség és csend volt, hisz éjszaka feküdtem be és már mindenki aludt. Pislákoló hittel, gyűrötten nyúltam Bibliámhoz és hálát adtam Istennek amiért ebben a helyzetben is kérhettem, szóljon hozzám. Kikerestem azokat az igehelyeket, amelyekben Krisztus gyógyításairól, halottak feltámasztásáról olvashatunk. Akkor erre volt szükségem. A szolgálatban levő szakorvos nem jött le, noha akkor tőle vártam volna elsőkézből a segítséget, a megnyugtató szavakat. Isten azonban sokkal jobb megnyugtatásról gondoskodott. Személyesen a Teremtőm vigasztalt és bátorított. Letettem a Bibliám és Isten kezébe téve magzatainkat, elaludtam. Másnap amikor a nővér ultrahangos viszgálatra küldött, szívem elszorult. Vajon mi van a magzatokkal? És mielőtt a gondolatok elkaptak volna, az Úr ismét szárnyai alá rejtett. Oltalmat találtam nála és elindultam. Néhány perccel később pattanásig feszülő idegekkel vártam a nyugodt vagy még az éjszakai szolgálatosságot ki nem pihenő orvos válaszát, s ha nem féltem volna a választól, már rég rákérdeztem volna, hogy mondja el, mit lát. „Nos-szólalt meg végre- „ez az egyik magzat szívhanja”.-aztán ismét számomra végtelennek tűnő csend következett. Hallgattam kis szíve kalaplását, s közben az enyém is egyre hevesebben vert. „ És ez a másiké”. Felém fordította a képernyőt és láthattam a 10 hetes apró magzatokat, amint hevesen ide oda ficánkoltak, úszkáltak a magzatvízben. „Mindkettő él! Köszönöm Istenem!”-suttogtam. Közben megérkezett a férjem és együtt adhattunk hálát, amiért Isten újból kegyelmében részesített. „Megpróbáltalak téged a versengések vizeinél, meghallgattalak téged a mennydörgésnek rejtekében.”

Az ezt követő hat hónapban fokozottan figyelnem kellett magamra. Folyamatosan szedtem a méherősítő tablettákat és naponta többször is pihennem kellett, autóban utaznom is tilos volt. Továbbra is harcoltam a magas láz következményeitől való félelemmel.

E próbák által Isten megerősített és közelebb vont magához, szükségem volt támogatására, kegyelmére, szeretetére amikor az előttem álló ismeretlen út félelmei kerítettek hatalmukba. Különös ajéndékként adta a szülés előtti kórházban eltöltött heteket. Bár sajnáltam, hogy 350 km.-re férjemtől lehetetlenné vált, hogy közösen éljük meg gyermekeink születésének élményét. Isten azonban ismét megszégyenített. Puzzleként illettek össze az ezután történő egyre felgyorsuló eseménysorozatok. Gondosan tervezte el mennyei Atyánk még a legapróbb részleteket is.

Társam 15.-én reggel készült indulni hozzám...14.-én éjszaka egy órakor elfojt a magzatvíz. Én pedig azonnal értesítettem őt és már indult is a kb. hat órás útra. Közölték velem, hogy az egyetlen apás vajúdó már foglalt, tehát nem lehet mellettem a férjem, még akkor sem, ha idejében megérkezik. Közben végignéztem egy asszonyka hosszas vajúdását és szülését. Elsírtam magam, amikor már karjaiban tarthatta csecsemőjét. Gondosan betettem egy zsebkendőt a szülészeten kapott rongyos fehér ingembe, legyen kéznél majd, amikor az én gyermekeimet ölelhetem először magamhoz. Teltek az órák... „Próbáljon aludni, nehéz nap vár magára, szüksége lesz arra hogy pihent legyen és erőt gyüjtsön.”-mondta a vidám, fiatal szülésznő. Aludni? Mégcsak lazítani sem tudtam. Folyamatosan ostromoltam Istent kéréseimmel és igyekeztem „prédikálni” magamnak: „Igen, a szülés rendkívül fájdalmas volta büntetés Istentől számunkra, ám Isten gyermeke vagyok, Ő lesz velem, ígérete szerint mellettem lesz.” Kinyítottam a Bibliám és bátorításképp elolvastam újra a 71. Zsoltár 6. versét „Reád támaszkodom születésem óta, anyámnak méhéből Te vontál ki engem.” Közben az apás vajúdó különös módon felszabadult. Miután beköltöztem új szobámba, elnyújtóztam az ágyon. Noha még kora reggel volt, a nap sugarai már megvilágították a kis helyiséget. A nyitott ablakon át vidám madárcsicsergés hallatszott és friss levegő áradt be. Hirtelen minden izgalmam elszállt, hálás voltam Istennek mindazért, amivel már ilyen kora reggel megajándékozott. Néhány perc múlva megérkezett a társam is. Jót mulattunk egymás ruháján. Férjemnek jó pár számmal kisebb méretű, halványzöld, pizsamaszerű öltözete volt. Nekem meg egy térdig érő, hatalmas fehér, itt-ott szakadt ingem. Néhány perc elteltével már nem törődtem sem a napsugarakkal, sem a madárdallal. Az egyre gyakoribb és erősödő fájdalmak során először a bűneset jutott eszembe. Hát ennyire súlyos a bűn Isten szemében...gyakran hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy személyes bűneimmel tulajdonképpen mit is követtem el Teremtőm ellen.

„Ez a nap a maguké.”-szólt mosolyogva a doktornő, miközben bejött és leült az ágyam szélére. Közben újabb fájdalomhullám érkezett. „Tudja”-magyarázta férjemnek-„azt mondják, hogy a szülési fájdalomhoz fogható nincs...talán még a vesekrízis hasonlít hozzá”.

„ ...az asszony megcsalattatva bűnbe esett: mindazáltal megtartatik a gyermekszüléskor, ha megmaradnak a hitben és szeretetben és a szent életben mértékletességgel. (1Tim. 2:14-15) „...mindazáltal megtartatik a gyermekszüléskor, megtartatik a gyermekszüléskor” ismételtem magamban a fájdalmak közt, férjem kezét szorítva. A fájdalommentes percekben hálát adtam Istennek bátorító igéjéért és férjem szerető támogatásáért. Délben az újabb méhnyakvizsgálatkor miután úgy találta a doktornő, hogy elindítható a szülés, hirtelen több ember özönlött be a szülőszobába. Nem tudtam bátorító-e vagy inkább riasztó ez számomra. Első kislányunk megszületése egy órába telt...nekem viszont végtelenségnek tűnt. Miközben hallgattam az orvos utasításait, férjem szavait, hirtelen még szólt hozzám Valaki. „Meghallgattalak téged a mennydörgésnek rejtekében”-és ez az igevers végigkísérte a lányok születését. Csak utólag értettem, miért pont ez és csak ez az igevers jutott eszembe újra meg újra...

Mikor karjaimban tarthattam első gyermekünket, majd öt perccel később láthattam futólag a másodikat is, nem voltak könnyeim, amint azt vártam volna ismerve magam. Néztem a két kis életet és csodáltam Isten szeretetét, mivel bár valóban fájdalommal járt a gyermekszülés de mégis annyi eszközzel bátorított és erősített. Csodáltam hatalmát, látva a két apró, gondosan megformált teremtményt. Csodáltam kegyelmét, amiért érdemtelenül bánt velünk ismét, megtartva úgy babák, mint az én életem.

Néhány órával később, miután újra találkozhattam néhány percre az inkubátorból kivett kislányaimmal, fáradtan, ám boldogan nyúltam el az ágyon. Valahogy úgy éreztem, életem egy fejezetének vége, mely harcainak hevében elmondott imák meghallagtásra találtak. Hálás voltam és nem gondolkodva életem következő fejezetén, ismét Isten szárnyai alá rejtőzve elaludtam.

Nő a pocakom

Jóval nagyobb már, mint az ikrekkel. Első terhességem 12. hetében 62 kg. voltam, és 87 cm. volt a pocakméretem. Mostani terhességem 1o. hetében 58 kg.-t nyomok és 9o cm. a pocakom mérete. Szemmel láthatóan gömbölyödök...már nagyon kíváncsian várjuk terhességem 12. hetét, ugyanis ekkor lesz az ultrahangos vizsgálat.

Az általános szűrövizsga során a vércukorszint eredményem 14o dl.n A normális határérték 6o-11o (itt, Romániában ezekkel az értékekkel mérik) Ez az érték már cukorbetegségnek számít háziorvosunk szerint. Itthon megmértük újra, ekkor 91 dl. volt. Még folyamatban van a méregetés...

Gondolkodtunk azon, hogy jó lenne egy cukorterhelési tesztet végezni. Tudnunk kellene hogy valóban terhességi cukorbetegségről van e szó, ami hát nagyon veszélyes a magzatra nézve. Ezért imádkozunk most és reménykedünk, hogy minden Isten dicsőségére és a mi javunkra lesz...amint azt Ő megígérte.

Minden megváltozott

amióta a kis jövevény a pocakomban van. Idáig mintha kezdtem volna belejönni a feladatok végzésébe. Volt időm még kedvenc időtöltéseimre is:olvastam, naplót írtam. Most viszont csak aludnék és a rosszullétek miatt kissé lehangolt. Most látom igazán, eddig is kegyelem volt, hogy végezhettem feladataim...és ezután is abban bízom, hogy Isten kegyelme elég lesz. Ezáltal is tanítgat Isten, hogy "elég minden napnak a maga baja". Szüneteltetem a tervezgetéseim, hiszen csak rossz vége lenne, mivel nem tudom napirenden végezni az extra feladatokat. Így hálát adok Istennek, ha elvégezhetem a legszükségesebbeket: a lányokkal való foglalkozást, főzést és a takarítást(ez utóbbi nem mindig sikerül terv szerint).

Román nyelvű alkalmak

Hálásak vagyunk Istennek, amiért a továbbiakban is lehetővé tette a román nyelvű bibliaórák tartását. A Misszió beleegyezett, így hát tovább folytatódnak. Látogatók is vannak...Csaba rendszeresen hívogatja az embereket...személyesen, telefonon.

Te támogatod az én sorsomat

gondolkodtam el néhány napja ezen az számomra jól ismert igeversen. Megnyugodtam, amint elképzeltem, milyen is, amint én ingadozom erre-arra, jobbra-balra, Isten meg támogat...támogatja sorsomat.

Másnap megtudtam, hogy méhemben egy hat hetes, almamag nagyságú magzatot hordok. Nagyon örültem Isten áldásának, de mégis rengeteg kérdés özönlött el...Mi másként terveztük. Eszembe jutottak az első terhesség próbái, nehézségei..Mi lesz, ha kórházba kerülök? Ki gondoskodik a lányokról? Aztán hozzáláttunk egy gyorstalpalós szoptatásról való leszoktatásnak. Már csak este kapnak egy-két hétig.

A férjem különös gondoskodással vesz körül...eddig is tette, de ez más...Rebeka lányunk rendszeresen puszilgatja a hasam, miközben mondogatja: kicsi baba. S csatlakozik Anna is.

Megnyugodtam hát fent említett igeversben...azaz Isten ígéretében. Ő velem lesz ezen a hosszú, ismeretlen, pocaknövögetős, titokban formálós úton...sőt Ő felügyel mindent. Akkor hát minek a sok aggodalom?

Gyerekalkalmak

Az elmúlt héten épp a gyermekeimmel kint voltunk gyermekalkalom közben. Mivel a román nyelvű alkalom a nappaliban van tartva, néhány percre megzavartuk őket, amíg átvonultam a gyerekekkel a nappalin. Kati néni épp a mennyországról beszélt. Sebi, az egyik román kisfiú, felemelkedve a fotelből, tátott szájjal, ragyogó szemekkel "itta" a hallottakat, szinte észre sem véve, hogy ott jártunk...

Isten valóban elplántálta a kisgyermekekbe az iránta való vágyat.

Attila bátyó villámlátogatása január 3-án

Újrabarátkozó...elég rég nem láttuk egymást.

Rosszul végződött az év,

ám Isten mindent a javunkra fordít, ígérete szerint.

Szüleim ittléte nem úgy végződött, ahogy elterveztem. 28-án belázasodott Rebeka...s ezzel végetért a kinnti tevékenység. Másnap Anna is. Három nap múlva is nagy volt a lázukl, de egyéb tünet nem jelentkezett. Kihívtuk az orvost. Másnap nem volt láz, de az azt követő napon ismét magas...és ez így folytatódott. Eléggé megviselt. A lányok nyűgösek voltak és rajtam lógtak mindketten. A szüleimre nem igazán volt időm. Végeztem a lányok körül a tennivalókat és próbáltam ne aggódni, ami hát nem nagyon sikerült. Január másodikára Anna szárazon köhögött, Rebeka nagyon nátház lett. Ismét kijött az orvos és aeosol terápiát ajánlott. Kölcsönözte az ionizáló szetyerét is, hogy naponta háromszor végezhessük a lányokkal. Felírta a keveréket is. Aztán negyedikén elkezdtük. Ez is jó móka volt. Rebeka különösen élvezte. Az orra és szájra illeszthető maszkot is kipróbálta és minden állathangutánzót elmondattunk vele. A szájba vehető műanyag részecske is kedvencévé lett, mivel becsokiztuk, hogy befalja. Anna azonban hajthatatlan volt. Ő a színem üdítőket sem szereti. Amikor kínálom vízzel, előbb belekukucskál, vajon nem-e teát vagy valami színes löttyöt adok neki (házilag készített feketeribizliszörpöt és áfonyaszörpöt szoktunk adni nekik időnként.) Anna elhatározta, hogy neki bizony inkább csoki sem kell(pedig hát máskor sem nagyon kapnak, nem szoktunk édességet adni nekik) A szoptatás hasznát ismét megláthattam, ugyanis Anna szopizás közben eltűrte, hogy az orra közelébe helyezzük az ionizálót.

Még most is betegeskedünk...most engem kapott el. Ritkán betegeskedünk, hála legyen az Úrnak érte, de amikor igen, én vagyok mindig az utolsó, aki elkapja és engem visel meg a leginkább. Hát most is így vagyok.

Az elmúlt napokra visszatekintve azonban hálára van okom. Isten megígérte, hogy a szenvedőket szabadulással dicsőíti meg...bízom abban, hogy ebből is kihoz. Igyekeztem, igyekeztünk jó kedvre deríteni a lányokat...még táncra is perdültünk velük, amit hát nagyon élveztek.

Sajnos a gyerekeknél a felső légúti megbetegedések esetén gyakoriak a szövődmények: hörghurut, tüdőgyulladás, stb. ezért a lányok antibiotikumot is kaptak. Az aerosolos kezelés elkezdésekor azt tanácsolta az orvos, hogy hagyjunk abba minden egyéb kezelést.

És hát most vettem észre, hogy jé, már 2o11 van...