Életemet kitölti a gyerekeinkkel való foglalkozás, a háztartás vezetése, a férjemmel való idő töltése, a kertben való tevékenykedés. Isten nagy kegyelme az, hogy szeretem végezni feladataimat. Az, hogy a gyermekek itthon vannak és együtt tanulunk, nem teher számomra, hanem áldás. A leglehetelenebb csínytevéseik ellenére sem várom, hogy felnőjenek. Élvezni akarom az élet e periódusát maximálisan. Persze van, amikor ezt az elhatározásomat folyamatosan ismételgetnem kell megamban...Amikor a legkisebb gyereknek épp a foga bújik és nem sokat alszunk éjszaka, már a reggeli elindulás nem a megszokott...oda a kora reggeli felkelésem, a csend, amelyben a szívem Istenhez kiált és amelyben meghallhatom Szavát. A reggeli is csúszik...már az ebédnek kellene készülnie, de én még a reggeli maradványokat mosogatom, pakolom...ilyenkor nő a feszültség bennem. Egyszerűen azért, mert nem úgy történtek a dolgok, ahogy szerettem volna. Itt szoktam határozottan leállítani magam, hálát adni azért, ami van és törekedni arra, hogy még élvezetesebben, örömtelibben teljen a tanulás a gyerekekkel...
Feleségnek lenni és anyának lenni a legcsodálatosabb feladat, amit Isten egy nőnek szánhat...csak használni kell azokat az eszközöket, amelyeket Isten e feladat betöltésére rendelt. Szánni időt az Istennel való együttlétre, törekedni a békességre, a csendben való maradásra...tanulni a mások javára való lemondást